Mielőtt elkezdenétek olvasni, egy kis előszót intéznék hozzátok. Szóval, ez egy Útvesztős fanfiction vagy mi akar lenni. (Még sosem írtam ilyet, de egy próbát azért megér :D) A részeket hetente tervezem feltenni, előreláthatólag szerdánként, de efelől még nem ígérek semmit. Ha van időm, akkor természetesen hetente több részt is felteszek. A blog kinézetén még igyekszek javítani, de még elég amatőr vagyok ilyesmiben. Néhány dolog még így elöljáróban.
A story nem követi az eredeti történet fonalát, szóval senki se döbbenjen meg, ha valami nem úgy történik, mint az a könyvben.
Hogyha valaki olyasvalamit fedez fel, ami az eredeti történetben nem következhetett volna be, akkor se botránkozzon meg, mivel az egész fanfiction egy ilyen történésen alapul. De nem is fecsérlem tovább a szót. Vágjunk is bele! :)
~*~*~
Két éve volt már, hogy minden nap szaladgáltam abban az átkozott labirintusban, de még egyszer sem történt meg velem, ami aznap.
Ugyanis eltévedtem.
Teljesen elvesztettem az önuralmamat, és a józan gondolkodásom is cserbenhagyott. Hihetetlen rettegés lett rajtam úrrá, és ide-oda szaladgáltam, miközben olyan helyekről szakadt rólam az izzadtság, amiket inkább nem neveznék meg. Azon kattogott az agyam, hogyan történhetett ez. Hogyan eshetett meg pont velem. Én voltam a példa az egész csapat számára, én voltam az, aki a lelket tartotta bennük. Én vagyok az, aki most nem tér vissza az útvesztőből sötétedés előtt...
Idegesen az órámra pillantottam, majd megálltam. Magamnak is beláttam, hogy annak semmi értelme, ha fejvesztve rohangálok. Elhatároztam, hogy néhány perc pihenőt megengedek magamnak, még akkor is, ha az idő vészesen fogytán, de még mindig jobb, ha marad erőm egy utolsó nagy sprintre, mielőtt még jobban eltévednék. Úgyhogy a hátamat az indákkal és mohával benőtt falnak vetettem, és kinyitottam a terepszínű hátizsákomat. Ami üres volt. Nem volt időm a saját szerencsétlenségemen szánakozni, és ahelyett, hogy a kiszáradt torkomra koncentráltam volna,el is kezdtem feltápászkodni, amint mérséklődött a szívverésem. Alig tettem néhány lépést előre, amikor valami igazán különöset pillantottam meg. Néhány égbeszökő fallal odébb az egyik sziklatömb folytonossága megszakadt, majd jó néhány méterrel odébb folytatódott. A kapu. Bár minden ösztönöm azt súgta, fuss, szaladj, rohanj, mert sötétedik, én mégis összeráncolt homlokkal néztem körbe. Semmi ismerős, semmi megszokott. Nem, én felismerném, ha visszaértem volna. Talán valaki más zónájába tévedtem... Nem, nem lehet, minden zónát felismerek. Csak ott álltam a síri csöndben, letaglózottan, amikor a karórám pittyegése vészes ordításként hasított a levegőbe, én pedig abban a pillanatban kilőttem a kapu felé. Az adrenalin felturbózott, de nem eléggé. Megremegett a föld, ahogy a kapuk csukódni kezdtek. Merre forduljak? Veszett, ész nélküli rohanás. Az újbóli eltévedéstől való rettegés. Csak ne most! Egymáshoz egyre közelebb kerülő robusztus sziklatömbök.
És akkor megpillantottam a rést. Egy utolsó, őrült vágtába kezdtem, és bár lehetetlennek láttam, mégis becsusszantam a már-már repedésnek látszó résbe, majd néhány perc kétségbeesett pillanat után a másik oldalon arccal lefelé ki is zuhantam a másik oldalon. Számat keserű földíz töltötte meg. Szinte kiszakadt a tüdőm, miközben feltápászkodtam, és a földön ülve köhögtem-prüszköltem, és amikor legközelebb felnéztem, egy kisebb csapat tornyosult felém, és idegesen suttogtak körülöttem. Abban a pillanatban az sem tudott igazán megdöbbenteni, hogy több mint ötven fiú néz le rám úgy, mint borjú az új kapura, csak annyit tudtam kinyögni:
- Hozzatok már vizet, nyomorult roppancsok... - majd hanyatt feküdtem, és hagytam, hogy előtörjön belőlem a döbbenet, a félelem, az értetlenség és a megkönnyebbülés furcsa keveréke (némi lihegés kíséretében) egy ordítás formájában.
Ugyanis eltévedtem.
Teljesen elvesztettem az önuralmamat, és a józan gondolkodásom is cserbenhagyott. Hihetetlen rettegés lett rajtam úrrá, és ide-oda szaladgáltam, miközben olyan helyekről szakadt rólam az izzadtság, amiket inkább nem neveznék meg. Azon kattogott az agyam, hogyan történhetett ez. Hogyan eshetett meg pont velem. Én voltam a példa az egész csapat számára, én voltam az, aki a lelket tartotta bennük. Én vagyok az, aki most nem tér vissza az útvesztőből sötétedés előtt...
Idegesen az órámra pillantottam, majd megálltam. Magamnak is beláttam, hogy annak semmi értelme, ha fejvesztve rohangálok. Elhatároztam, hogy néhány perc pihenőt megengedek magamnak, még akkor is, ha az idő vészesen fogytán, de még mindig jobb, ha marad erőm egy utolsó nagy sprintre, mielőtt még jobban eltévednék. Úgyhogy a hátamat az indákkal és mohával benőtt falnak vetettem, és kinyitottam a terepszínű hátizsákomat. Ami üres volt. Nem volt időm a saját szerencsétlenségemen szánakozni, és ahelyett, hogy a kiszáradt torkomra koncentráltam volna,el is kezdtem feltápászkodni, amint mérséklődött a szívverésem. Alig tettem néhány lépést előre, amikor valami igazán különöset pillantottam meg. Néhány égbeszökő fallal odébb az egyik sziklatömb folytonossága megszakadt, majd jó néhány méterrel odébb folytatódott. A kapu. Bár minden ösztönöm azt súgta, fuss, szaladj, rohanj, mert sötétedik, én mégis összeráncolt homlokkal néztem körbe. Semmi ismerős, semmi megszokott. Nem, én felismerném, ha visszaértem volna. Talán valaki más zónájába tévedtem... Nem, nem lehet, minden zónát felismerek. Csak ott álltam a síri csöndben, letaglózottan, amikor a karórám pittyegése vészes ordításként hasított a levegőbe, én pedig abban a pillanatban kilőttem a kapu felé. Az adrenalin felturbózott, de nem eléggé. Megremegett a föld, ahogy a kapuk csukódni kezdtek. Merre forduljak? Veszett, ész nélküli rohanás. Az újbóli eltévedéstől való rettegés. Csak ne most! Egymáshoz egyre közelebb kerülő robusztus sziklatömbök.
És akkor megpillantottam a rést. Egy utolsó, őrült vágtába kezdtem, és bár lehetetlennek láttam, mégis becsusszantam a már-már repedésnek látszó résbe, majd néhány perc kétségbeesett pillanat után a másik oldalon arccal lefelé ki is zuhantam a másik oldalon. Számat keserű földíz töltötte meg. Szinte kiszakadt a tüdőm, miközben feltápászkodtam, és a földön ülve köhögtem-prüszköltem, és amikor legközelebb felnéztem, egy kisebb csapat tornyosult felém, és idegesen suttogtak körülöttem. Abban a pillanatban az sem tudott igazán megdöbbenteni, hogy több mint ötven fiú néz le rám úgy, mint borjú az új kapura, csak annyit tudtam kinyögni:
- Hozzatok már vizet, nyomorult roppancsok... - majd hanyatt feküdtem, és hagytam, hogy előtörjön belőlem a döbbenet, a félelem, az értetlenség és a megkönnyebbülés furcsa keveréke (némi lihegés kíséretében) egy ordítás formájában.
Amint újratöltöttem igencsak elapadt vízháztartásomat, elkezdtem sorra felfogni a dolgokat, és hirtelen ezeket a következtetéseket sikerült levonnom:
1: gőzöm sincs hol vagyok
2: bár valóban nem tudom hol vagyok, mégis ismerős a hely, ugyanis a tisztásunk pont ugyanígy néz ki, azzal a különbséggel, hogy azt lányok népesítik be. Olybá tűnt, mintha a tisztársaim fiúkká váltak volna.
- L...lányok...? - mérges, sértett, lekezelő és értetlen pillantások meredtek rám. Azért egy próbát megért.
- Mint látod, nem. - lépett elő a tömegből egy sötét bőrű fiú. - Sokkal inkább fiúk.
- Ha ha... - bukott fel belőlem az erőltetett nevetés, és egy gúnyos mosolyt is megengedtem magamnak. - Igen, ez fura. - mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni, mivel úgy éreztem már kissé visszatért az erő a végtagjaimba. Lassan fordultam körbe, és felemeltem a kezemet. - Hé, fiúk, nem kell rám ilyen iszonyat fenyegetően meredni.
- Kezdjük azzal, hogy ki vagy? - az ázsiai fiú a hátam mögül szólt meg, és a hangja hallatán menten egy 180 fokos fordulatot tettem.
- Johanna. - senki nem reagált, ezért hozzátettem: - Jo. - mintha ezzel enyhíthetném azt a tényt, hogy ők mind fiúk, én pedig nem. De mivel továbbra sem reagáltak, ezt a próbálkozást eredménytelennek könyveltem el, és inkább csak farkasszemet néztem az ázsiai fiúval.
- Bővebben? - iszonyatosan ellenszenves volt. Forgattam a szemem, és megvontam a vállam.
- Figyeljetek. Egy olyan helyről jöttem, mint ez. De nem nagyon szeretnék kipakolni, mivel ti sokan vagytok, én meg egyedül. Egyszerűbb lenne, hogyha felvilágosítanátok... szóval hol is vagyok?
- A tisztáson. - a harmadik fiú szőke volt, és erős brit akcentussal beszélt.
- Hú, köszi, innen már egyedül is haza találok. - fordultam felé, és megráztam a fejem. Amikor a szemébe néztem, nem tudom, miért, de elszégyelltem magam az undok visszaszólás miatt. Talán mert az arca olyan gyötrelmet árasztott, amilyet én is éreztem a mi tisztásunk falai között. Talán mert a görnyedt tartása arról árulkodott, hogy hatalmas súlyt cipel a vállán.
- Newt vagyok...
Talán, mert mintha ismertem volna őt.
1: gőzöm sincs hol vagyok
2: bár valóban nem tudom hol vagyok, mégis ismerős a hely, ugyanis a tisztásunk pont ugyanígy néz ki, azzal a különbséggel, hogy azt lányok népesítik be. Olybá tűnt, mintha a tisztársaim fiúkká váltak volna.
- L...lányok...? - mérges, sértett, lekezelő és értetlen pillantások meredtek rám. Azért egy próbát megért.
- Mint látod, nem. - lépett elő a tömegből egy sötét bőrű fiú. - Sokkal inkább fiúk.
- Ha ha... - bukott fel belőlem az erőltetett nevetés, és egy gúnyos mosolyt is megengedtem magamnak. - Igen, ez fura. - mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni, mivel úgy éreztem már kissé visszatért az erő a végtagjaimba. Lassan fordultam körbe, és felemeltem a kezemet. - Hé, fiúk, nem kell rám ilyen iszonyat fenyegetően meredni.
- Kezdjük azzal, hogy ki vagy? - az ázsiai fiú a hátam mögül szólt meg, és a hangja hallatán menten egy 180 fokos fordulatot tettem.
- Johanna. - senki nem reagált, ezért hozzátettem: - Jo. - mintha ezzel enyhíthetném azt a tényt, hogy ők mind fiúk, én pedig nem. De mivel továbbra sem reagáltak, ezt a próbálkozást eredménytelennek könyveltem el, és inkább csak farkasszemet néztem az ázsiai fiúval.
- Bővebben? - iszonyatosan ellenszenves volt. Forgattam a szemem, és megvontam a vállam.
- Figyeljetek. Egy olyan helyről jöttem, mint ez. De nem nagyon szeretnék kipakolni, mivel ti sokan vagytok, én meg egyedül. Egyszerűbb lenne, hogyha felvilágosítanátok... szóval hol is vagyok?
- A tisztáson. - a harmadik fiú szőke volt, és erős brit akcentussal beszélt.
- Hú, köszi, innen már egyedül is haza találok. - fordultam felé, és megráztam a fejem. Amikor a szemébe néztem, nem tudom, miért, de elszégyelltem magam az undok visszaszólás miatt. Talán mert az arca olyan gyötrelmet árasztott, amilyet én is éreztem a mi tisztásunk falai között. Talán mert a görnyedt tartása arról árulkodott, hogy hatalmas súlyt cipel a vállán.
- Newt vagyok...
Talán, mert mintha ismertem volna őt.
~*~*~
Nos, remélem tetszett ez a rövidke kis fejezet, remélem, hogy a későbbiekben ezek majd meghosszabbodnak, de most ennyire futotta. Őszintén remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. (Ennek nyugodtan hangot is adhattok lent a kommentekben, és természetesen építő kritikát, véleményeket és ötleteket is elfogadok a jövőre vonatkozóan, akár a történettel kapcsolatban is.) Hamarosan hozom a következő fejezetet!
Sziasztok!:)
Sziasztok!:)
