2. {Newt}

Körülbelül 5 másodpercig tudtam állni a tekintetét, aztán hátat fordítottam, és egyszerűen elsétáltam. Túl ismerősnek tűnt. A vörösesbarna, hátközépig érő haj, a kék szem, de még a mozdulat is, ahogy kisöpörte a homlokából a hajtincseket. Mintha már láttam volna, de egyszerűen nem jutott eszembe, kire emlékeztet. Hogyha le tudnám rombolni azt a falat, ami az emlékeimtől választ el...

Céltalanul járkáltam a Tisztáson, és amikor már egy jó tíz méterre jutottam a kis csoportulástól, csak akkor néztem hátra. Még mindig ott nyüzsögtek a lány körül. Az egész olyan bököttül furcsa volt.

Alby egy sürgősségi tanácsot hívatott össze, amin nekem is meg kellett jelennem. A lánynak is. Ott ültünk mind körben, de tapintható volt a feszültség a szokatlan helyzet miatt. Johanna középen ült.
- Merem állítani, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit megdöbbentett ez a váratlan fordulat...
- Hagyjuk a rizsát! - szólt közbe Minho. - Inkább térjünk a lényegre.
- Rendben. - Alby bólintott, de neheztelő pillantást vetett a futárok elöljárójára. - Szóval, mostmár tudjuk, hogy van még egy csapat. Ugyanúgy egy tisztáson élnek, mint mi, és ugyan azt csinálják, mint az itteni tisztársak. Azzal a különbséggel, hogy lányok. - megköszörültem a torkomat.
- Vajon az Alkotóknak az volt a célja, hogy ide kerüljön? Vagy ez egy hiba volt?
- Hiba? Aligha. - szólalt meg Johanna. Mindeddig feszengve ült a székén, de most felállt. - El tudjátok képzelni, hogy egy olyan ember... vagy szervezet, aki megalkot egy ilyen kőbörtönt, képes egy ilyen apróságot elhibázni? És ha még egy kis hiba is csúszott volna a jól működő gépezetbe, akkor sem hagyták volna, hogy ide kerüljek. Száz meg egy százalék, hogy ez tervbe volt véve.
- Hát, gyerekek, ebben van valami. - szólalt fel Minho is. - Biztos vagyok benne, hogy ha nem direkt lett volna, akkor visszaterelgették volna a kiscicát a saját tisztására...
- Na ha ezt még egyszer kiejted a szádon, én esküszöm, hogy... -háborodott fel a "kiscica", de mielőtt még Minho tudtára adta volna a fenyegetéseit, Alby közbeszólt.
- Nyugi van! Minho, fogd be. - Johanna is leült, de még alig hallhatóan azt motyogta: Igen, Minho, fogd be! - Akkor most mesélj egy kicsit nekünk, ti mit derítettetek ki? - a lány összeráncolta a szemöldökét, és tudtam, mire gondol. Miért kéne nekünk elmondania?
- Nos... úgy gondolom, hogy azzal nem megyek semmire, ha hallgatok, mint a sír, azonban nem hiszem, hogy köteles vagyok elárulni nektek a felfedezéseinket. Nem tudom, mit árthatnátok, de valami azt súgja, hogy ezzel még várnom kell. Legalább néhány napot. Viszont mással nem nagyon szolgálhatok nektek, hiszen valószínűleg minden mást tudtok.
- Idefigyelj kisc... - Minho és Johanna néhány pillanatig farkasszemet néztek, aztán Minho helyesbített- Jo. Szerintem azzal semmire sem megyünk ha titkolózunk. Úgyhogy pakolj ki szépen. - A lány összeráncolta a homlokát, majd felállt. Az elkövetkezendő tíz percben dióhélyban összefoglalta, hogy mit tudnak. Azonban ezek egyáltalán nem voltak új információk. A szikla, a késlegyek, a változó útvesztő... Semmi új. Alby összeráncolt homlokkal halgatta végig, majd amikor a lány befejezte a beszámolóját, felállt.
-Azt javslom, mindenki menjen most aludni, holnap folytatjuk...
-Hé fiúkák!- Johanna kiáltásá minden teremben tartózkodó hátrafordult. -Nem tudom feltűnt-e, hogy még itt vagyok?
-Holnap velem jössz az útvesztőbe, és megpróbálunk visszatalálni a te tisztásodra. -Minho ezt olyan megvetéssel és hitetlenséggel mondta, hogy szinte számomra is sértő volt.
-Nem vagy egy bizalmas típus igaz? -mosolygott félszegen Jo -hát, jobb, ha tudod, én se. -ahogy ránéztem, nem tudtam megállapítani a nézéséből, hogy mire céloz. De az biztos volt, hogy Minhot nem zárta a szívébe.


Késő volt, mire végeztünk a rögtönzött gyűléssel. Utána rögtön a zuhanyzóba siettem, és miután levetkőztem beléptem a fal mellett sorakozó zuhanyfülkék egyikébe. Néhány percig csak álltam a forró vízsugár alatt, migem az egész helyiséget betöltötte a fehér pára. Éppen készültem befejezni, amikor kinyílt a zuhanyzó ajtaja, és ketten léptek be. Bár elzártam a zuhanyzót, és rettentően fáztam, mégis ott maradtam, mivel a két fiú beszélgetése felkeltette az érdeklődésemet.
-Bököttül furcsa ez a dolog... -Minho.
- Nekem mondod? -válaszolt a másik fiú, valószínüleg Harry. - Jó csaj mi?
- Hé, haver, pletykálni akarsz vagy mi? Nem vagyunk mi padon ücsörgő vénasszonyok
se vihogó gimnazista lányok.
- Akkor is jó csaj...-jegyezte meg Harry.
Amikor mindketten elkezdtek zuhanyozni, én halkan felöltöztem és kiosontam a mosdóból. Egyre csak a két fiú beszélgetése járt a fejemben. Nem mintha érdekelne, mit gondolnak Joról, viszont ez még gondot is jelenthet. Nem lenne jó, ha a tartós béke megbontója egy lány lenne.
Miközben a tábor felé siettem az járt a fejemben, vajon az alkotók direkt küldték-e ide, és ha igen, akkor azt akarják-e vajon, hogy itt is maradjon? Ki tudja, mi a céljuk ezzel a kitérővel... Vagy ez nem is kitérő? Talán ettől a lánytól függ a tisztársak élete?
Végignéztem a sötétbe burkolódzott tisztáson, ahol a legtöbben már elfoglalták a helyüket. El nem tudtam képzelni, mi okból vagyunk itt, de akármi is az, én gyűlöltem a helyzetet, az alkotókat, az útvesztőt... Mégis, most valami érthetetlen okból a remény furcsa aromája szállt le az égből.
*•*•*•*
Sziasztok!
Nem mondhatom, hogy egyeseménydús rész volt, de azért remélem élveztétek (apropó, utólag észrevettem a "remélem túltengést" az előző utószóban vagy miben... :'D)
A következő részt hamarosan hozom, addig is kommenteljetek :) minden visszajelzést szívesen fogadok!
xoxo

1. {Johanna}

Sziasztok!
Mielőtt elkezdenétek olvasni, egy kis előszót intéznék hozzátok. Szóval, ez egy Útvesztős fanfiction vagy mi akar lenni. (Még sosem írtam ilyet, de egy próbát azért megér :D) A részeket hetente tervezem feltenni, előreláthatólag szerdánként, de efelől még nem ígérek semmit. Ha van időm, akkor természetesen hetente több részt is felteszek. A blog kinézetén még igyekszek javítani, de még elég amatőr vagyok ilyesmiben. Néhány dolog még így elöljáróban.
A story nem követi az eredeti történet fonalát, szóval senki se döbbenjen meg, ha valami nem úgy történik, mint az a könyvben.
Hogyha valaki olyasvalamit fedez fel, ami az eredeti történetben nem következhetett volna be, akkor se botránkozzon meg, mivel az egész fanfiction egy ilyen történésen alapul. De nem is fecsérlem tovább a szót. Vágjunk is bele! :)

~*~*~

Két éve volt már, hogy minden nap szaladgáltam abban az átkozott labirintusban, de még egyszer sem történt meg velem, ami aznap.
Ugyanis eltévedtem.
Teljesen elvesztettem az önuralmamat, és a józan gondolkodásom is cserbenhagyott. Hihetetlen rettegés lett rajtam úrrá, és ide-oda szaladgáltam, miközben olyan helyekről szakadt rólam az izzadtság, amiket inkább nem neveznék meg. Azon kattogott az agyam, hogyan történhetett ez. Hogyan eshetett meg pont velem. Én voltam a példa az egész csapat számára, én voltam az, aki a lelket tartotta bennük. Én vagyok az, aki most nem tér vissza az útvesztőből sötétedés előtt...
Idegesen az órámra pillantottam, majd megálltam. Magamnak is beláttam, hogy annak semmi értelme, ha fejvesztve rohangálok. Elhatároztam, hogy néhány perc pihenőt megengedek magamnak, még akkor is, ha az idő vészesen fogytán, de még mindig jobb, ha marad erőm egy utolsó nagy sprintre, mielőtt még jobban eltévednék. Úgyhogy a hátamat az indákkal és mohával benőtt falnak vetettem, és kinyitottam a terepszínű hátizsákomat. Ami üres volt. Nem volt időm a saját szerencsétlenségemen szánakozni, és ahelyett, hogy a kiszáradt torkomra koncentráltam volna,el is kezdtem feltápászkodni, amint mérséklődött a szívverésem. Alig tettem néhány lépést előre, amikor valami igazán különöset pillantottam meg. Néhány égbeszökő fallal odébb az egyik sziklatömb folytonossága megszakadt, majd jó néhány méterrel odébb folytatódott. A kapu. Bár minden ösztönöm azt súgta, fuss, szaladj, rohanj, mert sötétedik, én mégis összeráncolt homlokkal néztem körbe. Semmi ismerős, semmi megszokott. Nem, én felismerném, ha visszaértem volna. Talán valaki más zónájába tévedtem... Nem, nem lehet, minden zónát felismerek. Csak ott álltam a síri csöndben, letaglózottan, amikor a karórám pittyegése vészes ordításként hasított a levegőbe, én pedig abban a pillanatban kilőttem a kapu felé. Az adrenalin felturbózott, de nem eléggé. Megremegett a föld, ahogy a kapuk csukódni kezdtek. Merre forduljak? Veszett, ész nélküli rohanás. Az újbóli eltévedéstől való rettegés. Csak ne most! Egymáshoz egyre közelebb kerülő robusztus sziklatömbök.
És akkor megpillantottam a rést. Egy utolsó, őrült vágtába kezdtem, és bár lehetetlennek láttam, mégis becsusszantam a már-már repedésnek látszó résbe, majd néhány perc kétségbeesett pillanat után a másik oldalon arccal lefelé ki is zuhantam a másik oldalon. Számat keserű földíz töltötte meg. Szinte kiszakadt a tüdőm, miközben feltápászkodtam, és a földön ülve köhögtem-prüszköltem, és amikor legközelebb felnéztem, egy kisebb csapat tornyosult felém, és idegesen suttogtak körülöttem. Abban a pillanatban az sem tudott igazán megdöbbenteni, hogy több mint ötven fiú néz le rám úgy, mint borjú az új kapura, csak annyit tudtam kinyögni:
- Hozzatok már vizet, nyomorult roppancsok... - majd hanyatt feküdtem, és hagytam, hogy előtörjön belőlem a döbbenet, a félelem, az értetlenség és a megkönnyebbülés furcsa keveréke (némi lihegés kíséretében) egy ordítás formájában.

Amint újratöltöttem igencsak elapadt vízháztartásomat, elkezdtem sorra felfogni a dolgokat, és hirtelen ezeket a következtetéseket sikerült levonnom:
1: gőzöm sincs hol vagyok
2: bár valóban nem tudom hol vagyok, mégis ismerős a hely, ugyanis a tisztásunk pont ugyanígy néz ki, azzal a különbséggel, hogy azt lányok népesítik be. Olybá tűnt, mintha a tisztársaim fiúkká váltak volna.
- L...lányok...? - mérges, sértett, lekezelő és értetlen pillantások meredtek rám. Azért egy próbát megért.
- Mint látod, nem. - lépett elő a tömegből egy sötét bőrű fiú. - Sokkal inkább fiúk.
- Ha ha... - bukott fel belőlem az erőltetett nevetés, és egy gúnyos mosolyt is megengedtem magamnak. - Igen, ez fura. - mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni, mivel úgy éreztem már kissé visszatért az erő a végtagjaimba. Lassan fordultam körbe, és felemeltem a kezemet. - Hé, fiúk, nem kell rám ilyen iszonyat fenyegetően meredni.
- Kezdjük azzal, hogy ki vagy? - az ázsiai fiú a hátam mögül szólt meg, és a hangja hallatán menten egy 180 fokos fordulatot tettem.
- Johanna. - senki nem reagált, ezért hozzátettem: - Jo. - mintha ezzel enyhíthetném azt a tényt, hogy ők mind fiúk, én pedig nem. De mivel továbbra sem reagáltak, ezt a próbálkozást eredménytelennek könyveltem el, és inkább csak farkasszemet néztem az ázsiai fiúval.
- Bővebben? - iszonyatosan ellenszenves volt. Forgattam a szemem, és megvontam a vállam.
- Figyeljetek. Egy olyan helyről jöttem, mint ez. De nem nagyon szeretnék kipakolni, mivel ti sokan vagytok, én meg egyedül. Egyszerűbb lenne, hogyha felvilágosítanátok... szóval hol is vagyok?
- A tisztáson. - a harmadik fiú szőke volt, és erős brit akcentussal beszélt.
- Hú, köszi, innen már egyedül is haza találok. - fordultam felé, és megráztam a fejem. Amikor a szemébe néztem, nem tudom, miért, de elszégyelltem magam az undok visszaszólás miatt. Talán mert az arca olyan gyötrelmet árasztott, amilyet én is éreztem a mi tisztásunk falai között. Talán mert a görnyedt tartása arról árulkodott, hogy hatalmas súlyt cipel a vállán.
- Newt vagyok...
Talán, mert mintha ismertem volna őt.

~*~*~

Nos, remélem tetszett ez a rövidke kis fejezet, remélem, hogy a későbbiekben ezek majd meghosszabbodnak, de most ennyire futotta. Őszintén remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. (Ennek nyugodtan hangot is adhattok lent a kommentekben, és természetesen építő kritikát, véleményeket és ötleteket is elfogadok a jövőre vonatkozóan, akár a történettel kapcsolatban is.) Hamarosan hozom a következő fejezetet!
Sziasztok!:)